A Nő, akit szeretünk
(A Nemzetközi Nőnap alkalmából)
Tudós emberektől hallottam, hogy „amikor Isten megteremtette a Világot és benne az első férfit, szükségét érezte, hogy a nyers erő és a racionális cselekvés ellenpontjaként életre keltse a gyöngédséget és a színes érzelmeket megjelenítő Nőt. Tettének isteni voltát igazolja, hogy az általa megalkotott tárgyi környezet ezáltal vált élhetővé”. Nők és férfiak így vagyunk együtt immár több ezer éve: kiegészítve egymást, mint fekete a fehéret. Egymás ellenében és egymást feltételezve.
Amikor megöregedve számot vetünk életünk történéseivel, önkéntelenül is megerősödik bennünk a felismerés, hogy életünk legszebb pillanatai a női nemhez kötődnek. Szinte alig van olyan emlékünk, amelyben nem szerepel egy számunkra fontos Nő. Ez alapozza meg az irántuk érzett szeretetünket és tiszteletünket, amit időnként igyekszünk is kifejezésre juttatni.
De hát kik ők, akiket mi férfiak feltételek nélkül szeretünk?
A legelső és legfontosabb Nő életünkben édesanyánk, aki világra hozott és gondoskodó szeretetével felnevelt. Testével táplált és a széltől is óvott bennünket akkor, amikor még nem érett meg bennünk annyira az értelem, hogy gyermeki rosszaságunkkal ne fokozzuk gondjait. Amikor testünket láz hevítette, egész éjjel az ágyunk szélén ült és velünk együtt harcolt a betegség ellen. Még ma is emlékszünk simogató szavára és orrunkban érezzük hűsítő kendőjének az illatát. Esténként mesét mondott, melyben mindig a jó győzött a gonosszal, a szép pedig a csúffal szemben. Felcseperedvén, kézen fogott és elvitt az iskolába, hogy ott megértessék velünk a tudás fontosságát. Emlékszünk aggódó arcára, amikor kirepültünk a családi fészekből és zabolátlanul élveztük az önállóság mámorát. Őszintén örült sikereinknek és büszkén dicsekedett „hőstetteinkről” a barátnőinek. Hibáinkról és kudarcainkról hallgatott, magába zárta aggodalmát. Fájt neki, ha ostobaságainkkal megbántottuk, de sosem tette azt szóvá. Ünnep volt számára, amikor már felnőttként hazalátogattunk hozzá. Kevéske nyugdíját nem kímélve, főúri lakomát varázsolt elénk az asztalra és leste minden kívánságunk. A búcsúzásnál szemét törölgetve kérte, hogy látogassuk sűrűbben és mi persze mindent megígértünk. Ma is bűntudat gyötör bennünket, mert az utolsó találkozásnál nem szóltunk arról, hogy mennyire fontos Ő nekünk.
A sors nagy ajándéka az a Nő, aki viharként robbant be az életünkbe és alapjaiban változtatta meg világunkat. Ő volt, aki az ifjonti kalandok után feleségként megtanított felelősséggel gondolni a jövőre. Utódokkal ajándékozott meg bennünket és ezáltal értelmet adott életünknek. Katonafeleségként elkötelezte magát mellettünk és alárendelte akaratát hóbortjainknak (Pl.: hívatás, karrier, hobbi stb.). Hűséges társként kitartott velünk jóban és rosszban, bőségben és szűkösségben. (Inkább szűkösségben.) Követett bennünket az ország minden szögletébe ahová a haderő száműzött. Nem panaszkodott, tette a dolgát: helyettünk is összetartotta a családot és magára vállalta a gyereknevelés nehéz feladatát. Erőt sugárzott, amikor gyengék voltunk és velünk örült, amikor sikereinkkel dicsekedtünk. Akkor is szelíd és csendes maradt, amikor mi tehetetlenségünkben agresszívvá váltunk és beleüvöltöttük fájdalmunkat a világba. Fogta a kezünket mikor mások megtagadtak bennünket.
A változás mindig ellenállásba ütközik, különösen akkor, ha annak oka maga a Nő. Amikor a seregben megjelentek a női katonák, azt sokan nem tartották jó ötletnek. Főleg a gyakorlótereken edződött „öregkatonák” látták saját nélkülözhetetlenségük mítoszát veszélyeztetve általuk. Mentségükre legyen mondva; igazán nem lehetett csodálkozni azon, hogy az előítéletes környezetben és Audrey Hepburn filmeken szocializálódott emberek nőkről alkotott képébe nem fért bele Zrínyi Ilona alakja. Az idő mindenesetre nem őket igazolta. Sőt! A hölgyek bebizonyították, hogy nem csak titkárnői feladatokra alkalmasak, hanem a fegyverrel is tudnak bánni, ha szükség van rá. Divatos ruháikat gyakorló öltözetre cserélték és elmentek Afganisztánba vagy a Balkánra, vállalva az életveszélyt. Nem vallottak szégyent. Ugyanakkor női mivoltukkal humanizálták a sereg működését: empatikusabbak lettek az emberi kapcsolatok és visszaszorultak a viselkedési szélsőségek. Létükkel becsempézték a szépséget a zord laktanyai falak közé.
Ahogy elszállnak az évek felettünk, egyre inkább rászorulunk mások jóakaratára. Szaporodó betegségeink okán megismerjük a halálfélelem minden fokozatát és a kiszolgáltatottság egyre fokozódó érzését. Ekkor válik fontossá életünkben az a Nő, aki megpróbál segíteni rajtunk. Ápolónőnek öltözve megjelenik ágyunk mellett és fáradt, de mégis határozott egyéniségével erőt sugároz felénk kínjaink elviseléséhez. Orvosságot ad, infúziót szúr, etet-itat és kimosdat a mocsokból. Betegként számunkra Ő jelenti a legfontosabb kapcsolatot az egészségesek világával és az általunk remélt gyógyulással. Szalmaszál, amibe kétségbeesetten kapaszkodunk. Őszülő hajjal ismét gyermekként kezdünk el viselkedni és önző módon próbáljuk kisajátítani gondoskodását. Ugyanakkor rádöbbenünk arra, amit már régen tudnunk kellett volna: a szeretet utólag nem megvásárolható.
A tisztelet kifejezésének sokféle módja van: egyesek virágot vesznek, mások édességgel kedveskednek és vannak, akik sms-t küldenek a Nőnap alkalmából. A hivatalokban ünnepséget rendeznek és szónoklatokban méltatják a nők vélt vagy valós érdemeit. Jobb helyeken esetleg egy pohár pezsgőre is futja. Azután másnap már feledésbe merül az egész, megy minden tovább a megszokott módon. A rendszerszintű képmutatás példázata mindez, amitől sajnos nem tudunk szabadulni. De a nőtársadalom bölcs: ezt is elnézik nekünk.
A szeretet nem ad felmentést tetteink hiányára. Az író szerint: „csodát kell hozni a nő életébe, hogy aztán ő is csodát adjon cserébe”. Mindenekelőtt le kell számolni azokkal a nézetekkel, amelyek a nőkkel szembeni előítéletet, a nőket leértékelő tanokat hirdetik. De ez még önmagában kevés! Gondoskodni kell arról is, hogy olyan feltételeket teremtsünk, amelyek minden nő számára biztosítják az önmegvalósítás lehetőségét. Utóbbi jelentése: hasznosnak lenni társadalmi szinten és boldogan élni családi körben. Mindehhez valóságos esélyegyenlőségre van szükség és akkor beteljesülhet a csoda.
De legyünk realisták. Amíg mindez megvalósul, addig továbbra is a hagyományokra vagyunk utalva: ma még szavakkal és virággal, de ugyanakkor őszinte szívvel ünneplünk.
Budapest, 2024. március
Rusznyák József ny. alezredes